A kiégésről szóló cikksorozatom 3. részében a saját kiégésemmel kapcsolatos tapasztalataimról írok. Megosztom Veletek azokat a legfontosabb pontokat, amiket a kiégés tanított nekem. Azt az utat szeretném bemutatni, ahol én jártam, és azokat a megéléseket, amiken közben keresztülmentem.
Ha érdekel, hogyan tudod megelőzni a kiégést, mindenképp töltsd le az erről szóló ingyenes e-book-ot.
A kiégésről szóló cikksorozatom első részében írtam a kiégés fogalmáról, hátteréről, ismertetőjeleiről, fázisairól, és arról, hogy miben gátolhat és miben segíthet bennünket. Arról, hogy miért lettem szupervizor, már egy korábbi blogcikkben írtam, ott már található néhány alap információ rólam és a saját utamról.
Most azt szeretném bemutatni, hogyan kerültem bele a kiégésbe, és közben mit tanultam tőle.
Nehéz észrevenni kiégés első fázisát, én sem vettem észre. Ezért nem könnyű meghatároznom, hogy mikor is kezdődött, de nagyjából 2014-15-re tenném. Ekkorra már pont 15 éve dolgoztam multinacionális környezetben, az akkori munkahelyemen pedig már 6 éve, vezetőként. Jól ment a munka, szerettem is, és szerettem az ott dolgozó embereket, csapatot és kultúrát. Ha visszanézek, akkor az viszont tény, hogy eléggé eluralta az akkori életemet a munka. Sokszor én voltam az első az irodában és az utolsó, aki elment este.
Hétvégén is gyakran volt, hogy dolgoztam. Ez akkor fel sem tűnt. Mivel élveztem és szerettem, meg sem kérdőjeleztem, hogy miért dolgozom annyit, és jó -e ez így. Eszembe sem jutott ez a kérdés. Még úgy sem, hogy akkoriban már jártam különböző önismereti csoportokba (bár ezeknek inkább magánéleti fókusza volt akkor). Visszatekintve azt mondanám, hogy a szakmai személyiségem határozta meg a teljes személyiségemet, vagy legalábbis annak túlnyomó részét. Szerettem a sikereimet, és azt, amit elértem, vagy másokkal közösen megvalósítottam. Mindig is szerettem csapatban, közösségben dolgozni, ez számomra mai napig fontos.
Mi az, amiben elfáradtam?
Azt a pontot tudom megragadni a történetben, amikor 2014-ben előléptettek, de ez úgy történt, hogy gyakorlatilag két vezetői pozíciót összevontak, és én kaptam meg ezt a pozíciót. Ennek természetesen örültem, hiszen nem az „utcára” kerültem, hanem feljebb a szervezetben. Viszont nyilván ez még több munkával járt, a szervezeti „egy fenékkel két lovat” (vagy hivatalos nyelven „double hatting”) tipikus esete volt. Itt kezdtem el érezni, hogy sok lett minden.
A jelzések szaporodtak, 2015-ben már az éves tervezési folyamatoknál sokszor napközbeni hőemelkedés és egyéb tünetek jelezték, hogy valami nem jó irányban halad. A mindent átszövő politika és a rossz irányba változó szervezeti kultúra, a támogatás hiánya szintén jelezte azt számomra, hogy a szervezeti és egyéni értékek egyre nehezebben összeegyeztethetők. Bezárva éreztem magam egy rendszerbe, amelyben nem találtam már a helyem.
De egyelőre a kiutat se találtam. Aztán (mint mindig) kiderült, hogy a kifelé vezető út nem más, mint a befelé vezető út (vagyis a magammal való közelebbi kapcsolat, ismerkedés, és önegyüttérzés útja).
De előbb az Élet is besegített azzal, hogy egy nagyobb szervezeti átalakítás következtében megszűnt a pozícióm és kikerültem a szervezetből. Természetesen ezt akkor nem segítségként éltem meg, hanem szorongásként, talajvesztésként.
Kikerültem egy rendszerből, amiben már nem szerettem lenni, de azt még nem tudtam, hogy merre és hogyan tovább. Olyan ez, mint amikor már a trapéztáncos elengedte az egyik trapézt, de még nem fogta meg a másikat.
Kikerültem egy rendszerből, amiben már nem szerettem lenni, de azt még nem tudtam, hogy merre tovább. Olyan ez, mint amikor már a trapéztáncos elengedte az egyik trapézt, de még nem fogta meg a másikat.
A „szünet”
Néhány tanulás azonban már akkor realizálódott: az elmúlt években nem építettem kapcsolatokat, nem is kérdeztem meg magamtól azt, hogy merre szeretnék menni, és olyan mértékben hagytam, hogy a munkám eluralja az életem, hogy mellette szinte semmire nem szántam időt. Eltávolodtam saját magamtól, a bennem élő intuíciótól, szándékoktól, vágyaktól és a belső hangomtól – vagyis egész lényemtől. Akkor csodálkoztam rá, hogy mennyi minden más is létezik, kitárult a világ, nemcsak a külső, de a belső is, vagy lényegében a kettő együtt.
Másfél évnyi szünet következett. Új dolgok jöttek, új tapasztalások, és közben az egzisztenciális krízis még inkább elmélyült. Ez utóbbi viszont segített nekem abban, hogy újradefiniáljam azt, hogy merre is szeretnék tovább menni. Ekkor döntöttem úgy, hogy belevágok a szupervíziós képzésbe, és az azzal járó újabb önismereti utazásba. A többi már történelem, ahogy mondani szokták. Vagy csak azt hittem, hogy az…
A másfél éves „szünet” arra nagyon jó volt, hogy nagyjából definiáljam, merre szeretnék hosszabb távon menni, de önmagában a szünet nem hozott ki a kiégésből.
Abban nagyon más a kiégés egy betegséghez képest, hogy kiégéses állapotban nagyon sokáig (évekig, akár évtizedekig) lehetünk, mert a megküzdési mechanizmusainkkal (valamint az önsegítő, 5 perces tippekkel, cikkekkel és könyvekkel) mindig továbblendítjük magunkat a mentális fáradtságon, és a környezetünk is alapvetően erre buzdít. Viszont ez egyre több energiánkba kerül és végül felemészt bennünket. Egy betegség pedig általában azonnal megállít minket. A kiégés így egy sokkal észrevehetetlenebb és elhúzódó állapot lehet, ami viszont megterheli, és megroppanthatja mind a fizikai, mind a mentális jóllétünket. Ezért a kiégéssel kapcsolatban a legfontosabb teendőnk a megelőzés.
A másfél éves szünet után már készen voltak az értékeim és a jövőképem, amelyeket az Élet tesztnek vetett alá. Elkezdtem ismét egy szervezetnél dolgozni, ahol még próbaidőn felmondtam. Az értékek voltak azok a viszonyulások, amik könnyebbé tettek egy ilyen döntést, valamint az a belső feszülés, amit már sokkal tudatosabban és erősebben éreztem magamban. Már nem elnyomtam ezt, hanem körbejártam, megnéztem több oldalról az érzést is és a helyzetet is, majd tovább tudtam menni.
Már sokkal hamarabb felismertem azt, hogy a szervezeti és egyéni értékeim mennyire passzolnak össze, és már nem igyekeztem minden áron benn maradni egy megkövesedett rendszerben. Így gyorsabban követték egymást a munkák, akár szervezetben, akár azon kívül. De nem volt elegendő az, hogy a szervezeti részt figyelembe vegyem: bizonyos belső automatizmusokra is kellett figyelnem, amik jellemzők rám és a kiégéshez vezettek: tevékenységek halmozása, tökéletességre törekvés, mindentudás vágya, túlzott felelősségvállalás, türelmetlenség önmagam teljesítményével szemben, belső sürgetettség érzése.
Lehet más a szervezeti környezet, lehet nagyszerű, érdekes, értelmes és értékeknek megfelelő munkát végeznem, ha a hozzáállásomban nem figyelek magamra, nem kapcsolódom magamhoz, akkor ugyanott találhatom magam. Érdemes ébernek lenni ezekre a belső működésekre, rendszeresen megállni és megszemlélni, hogyan működünk, miben vagyunk. A kiégést mindig a belső és külső tényezők egyaránt határozzák meg.
A kiégés számomra egzisztenciális krízis is volt, de nem mindenkinek az. Az esetemben jelentősen összekapcsolódott az értelem keresésével, valamint az idő kérlelhetetlen múlásával és ebből eredő felértékelődésével.
A szünet önmagában nem hozott ki a kiégésből, de időt adott a belső munkára, amivel tovább indulhattam egy számomra nagyobb értelmet hordozó úton.
A kiégés megállított, az egzisztenciális kérdések pedig elindítottak egy új, számomra nagyobb értelemmel bíró úton.
Mit tanultam?
1. Mélyebb kapcsolódás önmagamhoz
Mit is jelent ez? Rátekinteni segítséggel arra, amiben vagyok, érzékelni és tudatosabbá válni az érzelmekre és a testi érzetekre. Rendkívül sokat jelent ebben a testtudatosság. Azt gondolom, hogy mélyebb kapcsolódás magunkhoz a testünkhöz való kapcsolódás nélkül nem történhet meg. Ebben nekem nagy segítségemre voltak a Somatic Experiencing alapok, a Feldenkrais mozgásterápia, a rendszeres séta, és a kung-fu belső irányzatai.
Fontos, hogy ne „csak” mozogjunk és sportoljunk, hanem éljük át, legyünk benne a mozgásban összes figyelmünkkel. Ennek ellenpéldája az, amikor például futunk, és teljesen máshol járnak a gondolataink, sőt, problémákat oldunk meg – ilyenkor eddzük a testünket, de a kapcsolódás nem történik meg vele.
2. A szakmai életem értelmét nekem kell meghatároznom
A kérdés úgy fogalmazódott meg bennem, hogy „minek tudom odaadni magam 100%-ban, ami túlmutat rajtam?”. Ezt Weöres Sándor nálam sokkal jobban megfogalmazta:
„A nagy fordulat egy ember életében:
„nekem mi jut?” helyett: „mi fakad belőlem?”
S ez elég ahhoz, hogy a bentről-fakadó
fényes legyen és folyton tisztuló.”
3. Az értelem változik
Időről időre kérdezzük meg magunkat arról, mit vár tőlünk az Élet. A válaszunk más időpillanatokban eltérő lehet.
4. A kontroll lazítása és a bizonytalanság befogadása
A kiégés megtanított arra, hogy minél görcsösebben ragaszkodom valamihez, minél inkább akarok „konzerválni” egy állapotot, annál rosszabbul leszek és annál kevésbé fogom élvezni az életet és megtalálni benne az inspirációt. Meg kellett tanulnom bízni a bizonytalanságban, ahelyett, hogy folyamatosan tudnom kell, mi fog történni, mindenről van egy elképzelésem, hogy hogyan kellene annak lennie. Ez nagy mértékben különbözhet attól, ami épp van. Tudom -e szeretni, ami épp van? Meg tudom -e látni benne a lehetőséget, vagy azt, amit üzen, amit tanít? Ugyanakkor: meg tudom -e engedni, hogy ne szeressem, ami épp van? Mert bizony vannak helyzetek az életben, amik csak egyszerűen tragikusak, fájdalmasak és veszteséggel teliek. Végső soron: tudok -e bízni magamban (jóban és rosszban) és a környezetemben? Ez sem egy lineáris folyamat, két lépés előre, egy hátra, hullámhegyekkel és völgyekkel.
5. A váltás nem egy pillanat, hanem inkább egy folyamat
A türelem fontos tényező akkor, ha egy állapotból a másikba szeretnénk váltani. Számomra a váltás egy folyamat volt, és minden mérföldkőnek fontos szerepe volt benne. Leginkább mélypontok és mélységek voltak benne, mielőtt felfelé tudtam volna indulni. Ettől függetlenül vannak nehéz, egzisztenciális helyzetek (ún. határhelyzetek), amelyek szemléletünkben gyorsan hozhatnak változást (pl. halállal való szembesülés, közeli hozzátartozó elvesztése, erős veszteségélmények).
6. A kiégést nem lehet egyszerűen csak kipihenni
Nincs rövidtávú megoldás, nincsenek tippek és trükkök a kiégésből való kijövetelre. A kifelé vezető út meglehetősen hosszú is lehet, és fokozatos. A pihenés fontos, de önmagában nem segít, rá kell látnunk és el kell fogadnunk, hogy miben vagyunk, hogyan jutottunk ide, és hogyan lehet nem folytatni vagy másképp csinálni azt, ami kiégésbe taszít minket, beleértve saját működésünket és a külső tényezőket egyaránt. Ezen az úton mindannyiunknak szüksége van külső segítségre.
7. Vissza lehet esni
A kiút fokozatos, mert sokszor visszafelé lépünk rajta. Amikor már azt hittem, kinn vagyok a kiégésből, kiderült, hogy még nem. Amikor egy toxikus szervezeti környezetbe kerültem vissza, még hangosabb szirénákkal jelzett a belső rendszerem, hogy ezt ne.
Magamon azt vettem észre, ha egyszer már kiégtem, legközelebb hamarabb detektálom a füstöt (mielőtt leég a ház), de ehhez fel kellett szerelnem füstjelzőket. Egy kiégés után már nem tudok ugyanolyan lenni, mint előtte, és ez jó. Valami belül gyökeresen megváltozik. Automatizmusok még húzhatnak más irányba, de egyre inkább felerősödik az intuíció hangja, ami ezt gátolni fogja.
Azonban ez nem garancia, ha nem ápoljuk az intuíciónkat és nem iktatunk be füstjelzőket.
Mik lehetnek ezek a füstjelzők? Éber figyelem a testi és mentális állapotomra, testtudatosság erősítése, belső és külső jelekre való nyitottság és kíváncsiság, önreflexió, visszajelzés rendszeres kérése a környezetünktől, külső segítség igénybevétele nem csak krízis esetén.
Mik a füstjelzők? Éber figyelem, kíváncsiság, testtudatosság, visszajelzés kérése, önreflexió, külső segítség igénybevétele nem csak krízis esetén.
8. Változás változtatás helyett
Gyakran a kényszeres cselekvés, a folyamatos önfejlesztés és változtatási igény az ön-megerőszakolás köntösébe bújik. Gondoljunk csak egy egyszerű példára: a diétára, vagy a függőségekről való leszokásra. A legtöbb esetben az akaraterő önmagában nem segít, mert az akaraterő egy ellenállásból születik, a motivációnk az ellenállásból bontakozik ki. Ezzel szemben, ha a motivációnk az önelfogadásból és önegyüttérzésből fakad, sokkal tartósabb lesz a változás. A cselekvés erőltetése helyett értsük meg magunkat, érzelmeinket és testi érzeteinket, amelyen keresztül a viselkedés változása automatán vagy sokkal kisebb erőfeszítés árán megy végbe.
9. Szükségem van valakire, aki segít
Nagyon fontos tanulásom. Persze intellektuálisan és kognitívan ezt mindig is tudtam. Sőt, bizonyos dolgokban jól ment a segítségkérés, de a mélyebb szintű lelki folyamatoknál kevésbé. Volt egy szupervíziós folyamatom pont a kiégésbe való visszaesés közepén, amikor azt kérdezte a szupervizor, hogy ebben az állapotban mit kérek az emberektől? Azt mondtam: „azt, hogy szeressenek, de hagyjanak békén”. Hm.
Nagyon jellemző kiégéses állapotban lévőknél, hogy a kapcsolatok fárasztóvá válnak, mert energiát igényelnek, de a kiégésben lévő embernek pont abból van a legkevesebb. Ettől függetlenül viszont belül nagyon vágynak arra, hogy támogassák őket, csak nehezen tudják ezt kifejezni. A szupervizor második kérdése az volt: „És mit nem kérsz tőlük?” – „Segítséget”.
Igaz volt, mély volt, és onnantól már nem csak fejben tudtam azt, hogy a kiégésből egyedül nem lehet kijönni, hanem át is éreztem, átfolyt rajtam, át is éltem. Ezt az átfolyást, zsigeri átélést, beleereszkedést és érzelmi megélést tudja adni a professzionális segítség, köztük a szupervízió. Ez vezet tartós változáshoz.
Ha Te is elfáradtál abban, hogy egyedül menj tovább, és úgy érzed, pont most jött el az ideje, hogy segítséget kérj, keress meg bizalommal. Ha úgy gondolod, hogy másoknak hasznos lehet ez az írás, bátorítalak rá, hogy oszd meg velük.
Kapcsolat
Jelentkezz ingyenes konzultációra, ahol minden kérdésre megkapod a választ.
